Címkék

2012. január 1., vasárnap

Útban a hídról


Ez az időszak nem tesz jót nekem. Kezdek visszasüllyedni a régi énembe. És a régi énem írt. Így most bizonyítanom kell magamnak, hogy még tudok írni. Ami azért pech, mert nem. Ilyen állapotban tuti nem. Se ötletem, se semmim. De mégis írok. Kár érte. Boldog új évet!

Útban a hídról


Lehetett volna máshogy is csinálni. Mindig lehet máshogy csinálni. Ezt az aprócska tényt igen könnyen szem elől téveszti az ember, ahogy fogy a fény. Így, ahogy a hídról zuhanok lefelé, stílszerűen betonozott lábakkal, meglepően sok időm van elgondolkozni mindenen. Nem kellett volna visszamenni az utolsó zsákért. Ha nem vakít el a pénz, és megelégszem simán azzal, hogy piszokmód gazdag leszek, és nem kellett volna az a még két millió ott helyben, akkor el tudtam volna menekülni Frankie-ék elől. Előbb utóbb úgyis megtermeltem volna azt a lét. Apám is mindig mondta, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni. És hát lássuk be, húsz millió undorító dollárból csak ki lehet izzasztani még kettőt, ha az ember leleményes. És lássuk be, egy hibámtól eltekintve elég gógyim volt az életben maradáshoz. A környezetemet tekintve, ez komoly ajánlólevél a francos Harwardra. De akár a Roxfortba is, amilyen trükköket időnként elsütöttünk a fiúkkal. Hát igen, nem kellett volna olyan kapzsinak lenni. Simán elérem a gépet, kacagva lelépek, a pénzt elásom pár évre, szűken seholfalva mellett egy tanyán kihúzok pár évet Roze-zal, aztán szép az élet.

Istenem, Roze. Szegény lány. Hát, még csak tizenhét, de tudja, mi kell egy férfinak. Khöh, kitanította az élet iskolája, ahol én voltam a diri… És ami a röhej, hogy tényleg szeret. Az a lány tényleg szeret engem. Hát jó, nem tagadom, vertem már félholtra embert, mert rosszat szólt róla. Nem rossz lány. Egyszerű. Alázatos, de kemény is. És valahogy az egyszerű világában ott rejlettek azok az egyszerű megoldások is, az én bonyolult gondjaimra. Jó páros voltunk. Jól főz. Jól értettem ahhoz, hogy legyen miből főznie. Az újságot is mindig ketté tudtuk szedni. Őt ez érdekelte, engem amaz. Jól állt neki a farmer és a pöttyös kendő a hosszú haján. Ennek ellenére szeretett tenni-venni magán, hogy jól nézzen ki nekem. Én meg szerettem megdicsérni, hogy milyen jól néz ki nekem… Te jó ég, mit fog így Billel kezdeni?

Na jó, Billel vagy Magdolnával. De érzem, hogy fiú lesz. Az én fiam. Az apja büszkesége. Még csak három hónapos, de már gömbölyödik a pocak. Kis vasgyúró. Tanítottam volna baseballozni, meg mindig ellenőrzöm a háziját, hogy többre vigye, mint az apja. Mindent megkapott volna, aminek értelme van. Ne kelljen szűkölködnie, mint az apjának anno… Roze annyira szeretett volna tőlem egy gyereket, hogy titkon leállt a gyógyszerével. Tudta, hogy nem lesz szívem kikapartatni. Kis számító. De szeretem azt a nőt. Mondják, hogy a nők két dologért képesek bármire: Hogy gyerekük legyen, és hogy ne legyen. Nem azt mondom, rendesen megvertem, amikor végül elmondta. Nyolc nap alatt engedték ki a kórházból. Pont. De számított rá. Láttam a szemén, amikor mondta, hogy tudja, hogy meg fogom verni. Már csak neki sem okozhattam csalódást. Igazából nem kellett volna ennyire elutasítóan hozzáállnom a gyerekkérdéshez. Ha hajlottam volna a szóra, nem kell hátba támadjon, és tudunk előre tervezni. Félretenni, beosztani, vagy valami. Hogy a lurkónak mindene meglegyen. Igen. ha lehet velem erről beszélni, nem ér váratlanul, s nem kell lopnom (ekkorát), így el sem kaphatnak. Mindegy, ha elérem is a gépet, megtaláltak volna. Nagy a család, mindenhol van szeme-füle. Nem hagyhatják, hogy ilyen folt essen a hírükön. Igen, az asszonynál rontottam el a dolgokat. Mi lesz így vele? Ha van egy kis esze, nem enged a gyászának, hisz gondolnia kell a gyerekre, és egyenest Charlie-hoz rohan. Igen, Charlie majd vigyáz rájuk.

Háh, a jó öreg Charliem. Mekkora haverok voltunk már a fősulin is! Együtt lógtunk előadásokat, hogy piti melókat csináljunk a családnak. Csak sima kis ezt hozd ide, azt vidd oda. Ártatlan dolgokat. Nem is akartunk mi a maffiához csatlakozni eleinte. Csak jól jött a könnyű pénz. Mert ott igazán jól jött. Az évfolyamtársaink karikás szemekkel jártak órákra. Éjszakákat melóztak végig gyárakban, csomagolóüzemekben, hogy meglegyen a diákszállásra való, mi meg fél óra sétával megkerestük a halszálkás zakóinkat, amikben még a kettesek is jobban mutattak. Könnyű hozzászokni a jó élethez. Túl könnyű. És még a cigire akarják rátenni a „Súlyosan károsítja az ön és a körülötte élők egészségét” marhaságot. Ahelyett, hogy Washington arcára plecsniznék rá, a dollárra. Pedig az öl meg, nem a cigi. És állítom, hogy a világon is sokkal többek halálát ássa meg a pénzérdek, mint a sima füst. Ez egy de jó gondolat! Kár, hogy már nem mondhatom el senkinek. Charlie értékelné. Igazat adna nekem. Jó öreg Charlie…  Alig két hónappal idősebb nálam, mégis mindig hogy felnéztem rá. Most, hogy belegondolok, ha nincs Charlie, nincs a maffia sem. Hiszen ő hívott, ő mutatott be nekik, ő intézte a melókat, ő csinált kedvet az egészhez! Ha nincs, én is táskásra gürizem a szemem éjjel, és megtanulom becsülni a munkát. Szerzek egy tisztességes állást, egy takaros kis menyet (Talán épp Roze-t) és élek, ahogy annak a rendje. Charlie az oka az egésznek. Te jó ég, és szegény Roze hozzá fog menekülni! És nincs mód rá, hogy megállítsam. Már nincs. Vajon mit tesz vele az az ember? Milyen tévútra csábítja el? Már anyám is megmondta, hogy maradjak távol tőle.

Milyen igaza volt. Na mondjuk, szólt már korábban is a dolgaimról. Hogy ezt ne, azt ne. Persze pont annyira is vettem figyelembe. Mint például a bringalopásnál! Hah! Az micsoda egy nap volt. Hú de szerettem volna egy bringát, de persze nem tellett rá. Gettó kölyök voltam, ahogy az akkori szurtos haverom is. Ő is bringát akart. Emlékszem, heteken át terveztük, hogy átbuszozunk egy másik városba, hogy még véletlen se láthasson meg minket később a brinyával. Meg viszünk festéket és átfestjük. Ezerszer leírtuk egymásnak, milyen csuda bringákat szereznénk. Akkor néhány újgazdag kis seggdugasznak már igazi váltós vasa volt. Olyan kellett nekünk. Emlékszem, nem is gondoltam komolyan az egészet. De egyik reggel elém állt, hogy akkor ma megcsináljuk. Péntek volt, még ez is megmaradt. Nyár. És már annyira benne éltünk az álomvilágban, persze, hogy hibátlanra csiszoltuk a tervet. Hirtelen nem tudtam mit felhozni ellene, hát csináljuk. Távolsági busszal mentünk rohadt messze, szendvicsekkel fegyverkezve. Tulajdonképp minden városban ösztönszerűen meg lehet találni a gazdag részt. Valahogy mindig tudod, merre van. Így hamar meglettek a biciklik. Három napon át tekertünk hazafele. Utolsó napra elfogytak a szendvicsek, lopni meg nem mertünk, úgy félünk, hogy mindenki minket üldöz a biciklik miatt, nem hagyhattunk nyomot senki emlékezetében. Így korgó hassal (ami azért nem volt új élmény) tekertünk az országúton. De nem zavart egyikünket sem, hiszen a szélnél is sebesebben szálltunk, no meg a bűn izgalma pezsgett a vérünkben. Két maffiavezérnek éreztük magunkat, akiké az egész világ. Hm… most, hogy így visszagondolok, szerintem anyám nem hitte el, hogy iskolai versenyen nyertük őket. De nem szólt semmit. Szólnia kellett volna, hogy ne bűnözzünk, ne szokjuk meg a könnyebb utat. Ott romlott el minden.

Na jó, ha korábban nem csenünk el ezt-azt a közértekből, rágót, cigit, akkor lehet nem veselkedek neki a bringának. De könyörgöm, kínálták magukat. Olyan nevetségesen őrizték, hogy a srácokkal versenyeztünk, hogy kinek sikerül mit csennie. Az egész osztály versenyzett. Tipikus gettósuli. Hogy ott aztán mire neveltük egymást… hát semmi jóra.  Arról igazán nem tehetek, hogy ilyen körülmények közé születtem. Alig tudok pár olyan osztálytársamról, aki onnan kikerülve tisztességes életet folytatott volna.

Bár, most már mindegy.

Csobb!

Pánik.

Vége.

1 megjegyzés:

  1. Dewsy úr, sokat fejlődött a stílusa az elmúlt években. Talán nem is volna akkora nagy visszalépés újra írnia....

    Bélint úr

    VálaszTörlés